Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tékozlók légiója

2011.05.04

 

 

Hol vagyok, cimborák?

 

 

Vajon mi lehet velük mostanában? Berti bácsi tudom, már nem él, de hol van Egér, Stufi, kutyás Pali és hol a többiek, akik Szabolcsból vagy az ország más tájairól jöttek, mert kisiklott az életük és próbára akarták tenni a szerencsét  egy elfogadható megélhetés reményében. Jöttek utakat nyújtóztatni, panelt hegeszteni, sportpályákat teríteni, metrójáratot fúrni a föld alatt, hogy épüljön, szépüljön hazánk fővárosa, Budapest. „Nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó!” Ők voltak a ki tudja hányadik hadoszlop az osztályharc legkeservesebb frontszakaszain. Távol a családtól – fájón, fásultan, vagy felszabadultan – összezárva a munkásszálló lelakott sivárságában, valamint egymás elviselhetőségére utalva a 280 fokon kizúduló aszfalt szörnyű gőzében, az esőtől csapdosott daru óriás kampója alatt, a föld mélyének hideg szorításában, és a kocsmák italszagú, párás, füstködös félhomályában is.

 

Most holt lehetnek? Szükség van-e még a munkájukra, vagy a munkára várók listáján lapul a nevük valahol valamilyen hivatal nyilvántartásában. Netán megtalálták helyüket, azt a végérvényesnek remélt helyet Isten Napja alatt? Átjárja már őket a család, az otthon megtartó melege, vagy még mindig átmeneti szállások bizonytalansága és a minden italmérések állandósága jelenti a kikötőt nekik munka végeztével most is, és mindörökké. Nem dicshimnuszt rovok itt sorról-sorra, hanem a hol szép, hold szomorú, hol mosolyt fakasztó emléküket próbálom előcsalogatni. Húsz hónap emlékét több, mint harminc  év távolából.

 

Sorsrontás magyar módra

 

Cimborám! Az öreg Csaholci Berti szólított így néhányat – büszke vagyok rá, hogy egy idő után engem is – azok közül, akikkel a sors egy fedél alá terelte. A szállón rangot jelentett Berti bácsi cimborájának lenni. Kimondatlanul bár, de ők jelentették a családját, ha már egyszer az igazi odavolt.

 Alacsony termetű, inas, szívós és konok parasztember, valahonnan Szatmár csücskéből. Volt, mert mint jóval később megtudtam, Isten azóta örök szálláshelyet intézett neki. Állandó lakóhelye amúgy is csak az igazolványa szerint létezett, a valóságban már több mint 20 éve nem. Múltjára az a pár cserép virág emlékeztette, amit a szobájuk ablakában nevelt féltő gondossággal. Ma is látom ahogy kopottas, de tiszta, rendes, mustárszín öltönyében, világos ingben, borotváltan és nyakkendősen, szép komótosan lépked a szálló mögötti temető szomszédságában lévő kocsma, a Sirató felé.

 

 

Az járta róla, hogy tán tanácstitkár volt az ötvenes évek elején a falujában, meg hogy egy alkalommal magát Rákosit is kiebrudalta, amikor a vidéket járó körútján bejelentés, köszönés és bemutatkozás nélkül toppant be a községháza irodájába. „Népünk Nagy Vezére – ha igaz – azzal replikázott, hogy márpedig őt mindenki ismeri, Berti meg azzal, hogy az lehet, de ő nem köteles ismerni! Csaholci Bertalan apja, annak idején vitézi címet és némi földet kapott Horthytól, ami a Rákosi rendszerben még sok is volt ő és családja megbélyegzéshez.

  

Az életét örökre megrontó pillanat akkor következett be, amikor – nyilván nehezen elviselhető, italozó természete miatt – a felesége egy alkalommal azt találta mondani neki, hogy jobb lenne, ha elmenne a háztól. Még azon a délutánon becsukta maga mögött az ajtót és nem nyitotta ki soha többé! A fia esküvőjére sem ment el, pedig hívták. Csak emlegette a kocsma napsütötte udvarán, hogy ma van az évfordulója annak, hogy eljött aztán elnézett a tízemeletes házak felé és könnyek gyűltek össze a szemében.

Ő mondta azt a másnaposságra – ha látszott rajtuk, hogy előző este sűrűn emelgették a poharat – hogy „pénzen vettük a betegséget”! Karácsonykor, az ünnepre bolti bejglit vett és újságokat. Amikor felmentem a szobájába, szent este délutánján, már arcra borulva feküdt a szőnyegen és a lapok ünnepi számai szerteszét hevertek mellette.

 

A főváros sohasem lett az övé. Csak legvégül. Ott nyugszik, a rákospalotai  temetőben, a volt munkásszálló és a Sirató között. Máshol nem is lelt volna nyugalmat.

 

Évekkel később megismertem a fiát. Szabolcsban, egy városi tanácselnök gépkocsivezetője volt. Egyszer ott szólítottam meg munkaeszköze, a hivatali autó mellett. Miután azonosítottam nem gyakori vezetékneve alapján, beszéltem neki az apjáról. Arról, hogy ismertem, hogy milyennek ismertem. Azt tudta, hogy már nem él, de azt nem, hogy hol van eltemetve. – Túlságosan makacs, csökönyös ember volt. Most már jóvá nem tehetünk semmit –  mondta egykedvűen, majd beült a volán mellé és begyújtotta a motort.        

 

 

 

Szakértelem

 

A rádiós Karcsi a másodikon lakott. Úgy kerültünk közelebbi ismeretségbe egymással, hogy otthon elromlott a rádiónk, az a kiszolgált Camping de Lux, amin apámék hallgatták a híreket. Megkérdeztem a szállón, nem tudnak-e valakit, aki ért hozzá, megnézné mi a hibája és esetleg megjavítaná. Karcsit ajánlották, azt mondták mindenki hozzá fordul ilyesmivel. Némi szorongással bevittem a rádiót és azon mód fel vele a másodikra. Karcsi az étkezőasztalnál ült – a többiek épp hazautaztak – körülötte a szoba egészében irgalmatlan  összevisszaságban tartozékok, parányi alkatrészek, vezetékek, drótok, szerszámok műszerek. Akkor is valami készüléket bütykölt, szívélyes volt, mondta, hagyjam ott a rádiómat. – De tényleg ért hozzá, nem csak valami kontár? – kérdeztem később még mindig gyanakodva az ajánlóitól.

 

-         Nyugi! Nem is akárhogy ért hozzá! Elég az neked, hogy négy évet ült börtönben a hozzáértése miatt és plusz háromra eltiltották a szakma

Gyakorlásától is.

 

Így tudtam meg, hogy Karcsi maga építette készülékkel valamilyen megbízásából adatokat szolgáltatott az imperialistáknak, a ránk fogukat fenő gaz kapitalistáknak. Amikor rányitottam a szobájában a Camping rádióval a hónom alatt, nem sokkal volt a  szabadulása után és a szakmai „elvonókúra” éveit töltötte kubikosként, de a rádiók iránti szerelme az olthatatlan maradt. Attól kezdve többször beszélgettünk Karcsi meg én az élet dolgairól, de rádiózásról soha. Mit mondjak, a kivénhedt Camping még évekig szólt és csak egy kötözéssel együtt járó selejtezés vetett véget a karrierjének, mert egy újabb típusra cseréltük le.

 

Különös társaság élt a szállón. Volt közöttük például, aki adott magára, jól öltözött, sőt divatosan, de ágrólszakadt is szép számmal. Voltak akik rendszeresen tisztálkodtak, márkás piperecikkeket dugdostak, zárkásztak a többiek elől a szekrényükbe, de olyanok is akik trikóban, klott gatyában, zokniban műanyag lavórba álltak és úgy engedték magukra a vizet, hogy előbb lecsavarták a zuhanyzó rózsáját. És olyan is, aki rádiót szerelt, profi szinten.

 

 

„Egér” jövendőt mond

 

Az épület egyik szárnyának harmadik és negyedik emeletét katonák lakták. Egy építő alakulat többnyire kisportolt, erőtől duzzadó legényei járkáltak le-fel esténként kék melegítőikben, a szállólakókkal azonban nem tartottak kapcsolatot. Egy szeptemberi délutánra – a néphadsereg napja tiszteletére – kihívtuk az alakulat focicsapatát egy mérkőzésre a szálló hevenyészett válogatottja ellen. Az összecsapás kimenetelét illetően nem voltak illúzióim: a mieinket teljesen esélytelennek ítéltem. Sebaj – gondoltam – ez is egy program!

 

A rangadóra a szállótól nem messze lévő Taxi-pályára vonultunk. Lakók, katonák, takarítónők, sőt még egy-két irodista is. Balsejtelmem az öltözőben csak fokozódott. A szállósiak szedett-vedett társasága girhesnek és elcsigázottnak tűnt a katonák kirobbanó erejéhez képest. Ahogy készülődtek, felhúzva az elnyűtt trikókat, seszínű gatyákat, kölcsön-tornacipőket már bántam hogy belekezdtem az egészbe, miközben a katonák kincstári szerelésben feszítve futkároztak a folyosón.

 

-         Te Egér, ezek benneteket ledarálnak! – szóltam az épp tornacipőjével bajlódó magas, szőke

srácnak aki hosszú hajával és Ecsedről hozott mosolyával úgy nézett ki, mintha countryzenekar énekese és nem nehézgépkezelő lenne.  – De legalább játszotok egyet!

 

Egér felnézett és csak annyit mondott: - Ne idegeskedj! A focit nem kilóra játsszák!

 

A pályán aztán Egér, a kis Minyu – a jó svádájú cigánygyerek, aki apjával együtt lakott a szállón – meg egy másik cigány fiú, akinek nagy, loboncos, ápolatlan haja volt, a többiekkel együtt olyan agárversenyt rendezett a vitézeknek, amilyet talán maguk sem gondoltak volna. A kis Minyu ördöngősen tartotta a labdát. Egér meg pontosan indított, mint az óramű. A loboncos hajú pedig úgy cikázott az őrzésére kirendelt kredencnyi védőt között, mint nyári villám a falu felett.

 

-         A nagyhajúra vigyázzatok! – ordították a katonák, de hiába, az kilépett köztük, és miután

utána fordultak, már csak hátulról láthatták, hogy lobog fekete sörénye a telep felől előguruló szeptemberi szélben. 2:1-re győzött a szálló és én újra leckét kaptam a látszat és a valóság valódi viszonyáról.

 

Egyeseknek mindig volt pénzük, mások még takarékoskodtak is, vagy hazaküldték a keresetet a családnak. Megint mások – ők voltak a legtöbben – fizetésnapon százast adtak az étterem ruhatárosának, és néhány nap múlva már cigarettára sem futotta a keresetükből. Kölcsönkérni csak ötven forinttól felfele lehetett, mert a tízest vagy húszast soha nem adta meg senki senkinek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

A kicsi bors bánata


Nógrádverőcén kikapott a csapat, a döntőbe jutásért elveszítették a mérkőzést, büntetőkkel. Az építők szakszervezete kétnapos sportrendezvényt tartott az Express ifjúsági táborában a szakma vállalatainak részvételével. Mi az Út és Vasútépítők színeiben beneveztük a szálló csapatát a kispályás focitornára. A rendezvény hó közepére, jóval fizetés utánra esett, ezért joggal tartottam attól, hogy mire az utazás elérkezik, már fillérük is alig lesz a kerettagonak. Ezért kihirdettem, hogy csak akkor megyünk el, ha a bérükből, amikor megkapják, egy-egy borítékban elhelyez ki-ki annyit, amennyit arra a két és fél napra szán. Hozzátettem, hogy vissza senkinek nem adok közben egy fabatkás sem. A borítékot névvel ellátva leragasztottuk, és elhelyeztük az irodai páncélszekrényben. Péntek késő délutánon érkeztünk Verőcére és a szálláshely elfoglalása után, kis faházak közötti téren kiosztottam a borítékokat. Úgy vették át, mintha kitüntetést vagy legalábbis jutalmat kaptak volna és magukban áldották könyörtelenségemet.

Annak ellenére, hogy a másnapi küzdők időben nyugovóra tértek, szombaton valahogy nem ment a foci. Hátul még csak elboldogultak a védők, de elől a csatárok gól iszonyban szenvedtek. Az első ellenfélen – ha jól emlékszem a 22-es Építők – még nagy keservesen 1:0 arányban túljutottunk, de a döntőbe jutásért játszott meccsen csődöt mondott a tudomány, pedig az ellenfél sem jeleskedett. A rendes játékidő 0:0-lal végződött, következtek a büntetők. A mi kapusunk Stufi az Ecsed környéki csöppnyi mokány magyar feszülten készülődött, érezte, hogy sok múlik rajta. Akkora volt mint egy sétáló mellszobor, de kevés olyan csupaszív, jó szándékú, önzetlen emberrel találkoztam, mint ő, eddigi életem során. Alacsony termete mellett hihetetlenül ruganyos volt, ragyogó reflexekkel megáldva és ha úgy adódott, belevetődött a legnagyobb rugdalózásba is, mert sem félelmet, sem lehetetlent nem ismert. Az a kivételes reflex csak egyszer hagyta cserben, amikor a Siratóban fogadásból megitatták egy korsó mindenféléből összeöntött itallal. A szállóig még eltalált, de a tét az volt, hogy fel kell jutnia a szobába. Itt jött a bökkenő. Stufi úgy érkezett az előtérbe, mint Botond Bizánc falai alá. Ott megtorpant a kis golyószerű emberke, majd egyszeriben bevágtatott a fotelek közé. Két perc sem telt bele, és úgy összekuszálta a még kihalt előtér bútorzatát, mint jóval később Husszein a világpolitikát. Addigra fogalma sem volt hol van, és a szobába már csak a portás aktív közreműködésével jutott fel.

 

Szóval következtek a büntetőrúgások, és mi reménykedtünk. Senki nem fogadkozott, de látszott, hogy pattanásig feszültek az idegek. Talán ennek tudható be, hogy sem az egyik, sem

 

Annak ellenére, hogy a másnapi küzdők időben nyugovóra tértek, szombaton valahogy nem ment a foci. Hátul még csak elboldogultak a védők, de elől a csatárok gól iszonyban szenvedtek. Az első ellenfélen – ha jól emlékszem a 22-es Építők – még nagy keservesen 1:0 arányban túljutottunk, de a döntőbe jutásért játszott meccsen csődöt mondott a tudomány, pedig az ellenfél sem jeleskedett. A rendes játékidő 0:0-lal végződött, következtek a büntetők. A mi kapusunk Stufi az Ecsed környéki csöppnyi mokány magyar feszülten készülődött, érezte, hogy sok múlik rajta. Akkora volt mint egy sétáló mellszobor, de kevés olyan csupaszív, jó szándékú, önzetlen emberrel találkoztam, mint ő, eddigi életem során. Alacsony termete mellett hihetetlenül ruganyos volt, ragyogó reflexekkel megáldva és ha úgy adódott, belevetődött a legnagyobb rugdalózásba is, mert sem félelmet, sem lehetetlent nem ismert soha. Az a kivételes reflex csak egyszer hagyta cserben, amikor a Siratóban fogadásból megitatták egy korsó mindenféléből összeöntött itallal. A szállóig még eltalált, de a tét az volt, hogy fel kell jutnia a szobába. Itt jött a bökkenő. Stufi úgy érkezett az előtérbe, mint Botond Bizánc falai alá. Ott megtorpant a kis golyószerű emberke, majd egyszeriben bevágtatott a fotelek közé. Képt perc sem telt bele, és úgy összekuszálta a még kihalt előtér bútorzatát, mint jóval később Husszein a világpolitikát. Addigra fogalma sem volt hol van, és a szobába már csak a portás aktív közreműködésével jutott fel.

 

Szóval következtek a büntetőrúgások, és mi reménykedtünk. Senki nem fogadkozott, de látszott, hogy pattanásig feszültek az idegek. Talán ennek tudható be, hogy sem az egyik, sem a másik oldalon nem talált be senki az első ötből. Stufi a maga részéről kettőt kivédett, három meg elszállt. Következett a maradék kettő. A helyzet a hatodik lövések után is változatlan maradt, és ekkor jöttek a kapusok. Stufi kihagyta, a 43-as Építők kapusa viszont belőtte ezt az utolsót.

Azzal az egyetlen találattal estünk ki. A mi apró, csupa izom kapusunk a földön maradt, és arcra borulva sírt. Még vigasztalni sem tudtuk, mert mindannyian a könnyeinkkel küszködtünk Ők, akik már addig annyi mindent veszítettek az életben, most győzni szerettek volna. 

Az új szállólakók az igazgatónál jelentkeztek, aki ellenőrizte személyes holmijukat. Nem egy, és nem kettő volt, akinek a vékonyka reklámtáskájában egy fésű, egy csomag cigaretta és egy gyufa lapult csupán. Semmi más.

 

Éjszaka a gépírónővel

 

Nagy Feri svéd-szőke volt és cigány, a Nyírség és Szatmár találkozásának tájékáról, úgy emlékszem Nyírbátorból. Két nőnek három gyerek után fizetett tartásdíjat. –, Apám is, anyám is cigány, én sem lehetek más – mondogatta ha kérdezték, holott a haja olyan hamvasszőke, már-már fehér volt, hogy filmsztárok is elirigyelték volna tőle. Feriben hatalmas erő, hatalmas indulat, és hatalmas jóság lakozott. Mindenét odaadta másoknak egyetlen szóra és tűzbe ment volna bárkiért, de ha többet ivott a kelleténél, érzékenyebbé, agresszívabbá vált.

 

Negyvennyolc centi átmérőjű karizmai voltak, és a hátán le lehetett volna játszani egy serdülő tollastenisz-mérkőzést. Deréktól felfelé színültig  tetoválva, nem akadt talán egy négyzetcentiméter sem a bőrén, ahová ne jutott volna valamilyen szó, név, jel, vagy ábra. Ha dühbe gurult, sem Isten sem ember nem volt képes megállítani. Jó néhány kocsmai verekedés dőlt el jóvoltából a szállólakók javára, mert bár az italtól lassultak a reflexei, mégis ha valakit elért, azt leütötte, mint vak a poharat, ahogy ezt a szemtanúk mesélték. A szállón ritkán csinált balhét, de akkor kiadósat. Egyszer például szegény Udvaros Sanyit beledöngölte a kukába, de a legnagyobb esete az volt, amikor az igazgató elrettentése végett három mozdulattal kiemelte a lépcsőkorlátot a betonágyból, felemelte a feje fölé, és levágta a pincelejáróba. Ennek már fele sem volt tréfa, ráadásul későre járt az idő, rendőrséget hívtak Feri ellen. Megjött az URH, de akkorra ő már lehiggadva állt az előtér közepén zsebre dugott kézzel. No, ez a póz nem nyerte el az intézkedők tetszését, felszólították, hogy álljon rendesen, vegye ki a zsebéből a kezeit. Feri meg sem mozdult. Újabb felszólítás, újra semmi. Harmadjára előkerült a gumibot, amitől aztán a földre került, de felállt. Zsebre dugott kézzel. Újabb ütések, újra föld, újra felállás, természetesen zsebre dugott kézzel. A harmadik után csendesen megszólalt: mos már elég! Eddig maguk ütöttek. Ha még egyszer hozzám nyúl valamelyikük,  én is ütni fogok. Csak egyet! Több ütés ez után nem volt, békésen elment a járőrrel.

 

 

 Az éjszakát az őrszobán töltötte, reggel kiengedték. Délután már azt mesélte, hogy mennyire sajnálta a rendőrségen az ügyeletes gépíró kisasszonyt, aki reggelig másolta le róla a tetoválásokat, a jegyzőkönyvi azonosítás végett. Ezen röhögött az egész szálló. 

 

Többnyire csak az újak próbálkoztak meg lopni a szobatársaktól, a régiek tisztelték egymás pénzét és kevéske holmiját. Az étel más kategóriába tartozott, azt dugni, őrizni kellett. Kevesen főztek a szállón, de azok végig ott áltak a tűzhely mellett, mert ha elmozdultak, akár egy pillanatra is, a kaja nyomtalanul eltűnt, lábosostól, fazekastól. A túrós tészta kedvenc ételem, de egyszer, egyetlen egyszer életemben visszautasítottam. Amikor az egyik szobában elszóltam magam erről és az egyik lakó  már kínálta is, mert azt főzött vacsorára magának. A baj csak az volt, hogy a lábas, a maradék tésztával, a szekrény aljából került elő. A cipők közül 

 

Kutyás Pali

 

A szálló talán legérdekesebb vagy legkarakteresebb, legeredetibb lakója az úthengeres Mészáros Pali volt, a „Kutyás” Pali. Hogy hogyan ragadt rá a „kutyás” jelző, arra már nem emlékszem, talán valami öregasszonnyal keveredett kutyakonfliktusba még kamasz korában, de lehet, hogy nem. Ugyancsak bízva a memória csodájában, leírom: Nagykátára való volt és találkozásunkkor már vagy nem éltek hozzátartozói, vagy nem tartott velük kapcsolatot. Dereng egy fia, vagy törvényes vagy nem, mert feleségről nem esett szó egyetlen anekdotájában sem. Negyven körül járhatott. Vöröses szőke haj, vékony markáns arc, közepes termet, inas erős és örökös napsütötte szín. Nem szoláriumban szerzett, hanem úthengerről való. Ő volt Kutyás Pali

 

Az akkor még létező Üt és Vasútépítő Vállalatnál dolgozott, ott hengerelt. A szállón nem sok „lakótárssal” cimborált, többnyire a maga útját járta. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy ellenérzése volt a romákkal szemben, akik pedig vagy a felét tették ki a szálló lakóinak. Szobatársai fiatalabbak voltak nála és alig voltak otthon. A népművelői irodától jobbra kettővel lakott így aztán mikor mentem levezényelni a valamilyen rendezvényt a pinceklubba (inkább volt pince, mint klub), néha beszóltam neki: - nem jössz le Pali? – Lesznek ott elegen Jánoskám, nem hiányzok én oda – válaszolta, amivel egyértelműen a közönség várható összetételére utalt és nem is jött. Maradt egyedül a szobában, újságot olvasott, rejtvényt fejtett, rádiót hallgatott.

 

 

 

 

 

Sokat beszélgettünk, így alkalmam volt megismerni azt a kesernyés, fanyar életlátását, amit akár sajátos bölcsességnek is  fel lehetett fogni. Szívesen anekdotázott, volt mit mesélni neki és azt nagyon élvezte ha jó „közönségre” talál. Hát, én jó közönsége voltam.

 

 

 

 

 

Tőle tudtam meg, hogy az aszfalt, amikor kizúdul a gépből, akkor 280 fokos és abba kell beletérdelni azoknak, akik eldolgozzák a simítófával, kerék külső darabokkal a térdükön. - Piszok munka János, képzelheted, hogy mit tüdőznek le a gőzben, de valakiknek ezt is csinálni kell. –

 

 

 

 

 

Szeretett úthengeres lenni, értett a géphez és értett a feladathoz is. – De a legröhejesebb az volt, amikor a Tagore sétány aszfaltozásához engem is levezényeltek Balatonfüredre. Képzelheted, mennyi ideig tartott lemenni úthengerrel Pestről Füredre. A mellettem autózók azt hihették, hogy nem vagyok normális.

 

 

 

 

 

Annyi kópéságáról mesélt, hogy könyvet lehetett volna belőle írni, ezért aztán egyszer rákérdeztem - Pali, elnézést, de ezt a kérdést nem hagyhatom ki! Büntetve voltál?  - A kérdés jogos, de nem. Mármint úgy, hogy lesitteltek volna. Igaz, egyszer bevittek, nem, voltam messze a kótertől, de aztán valahogy kibeszéltem magam. – Mert mi történt? – Tagja voltam a kultúrház színjátszó körének. A Nagyenyedi két fűzfát próbáltuk és a szerepemhez kaptam egy kardot. Na, nem a két főszerep valamelyike volt ez, mert akkor fűzfa durungot adtak volna, hanem egy olyan mellékes a fegyveresek közül. A kardot minden próbára vittem és onnan meg hoztam haza. Hát ez lett a baj előidézője. Csaptam a szelet egy lánynak a csoportból és kísérgettem próba után a házukig  rendületlenül. Csakhogy az apja megtudta valakitől, hogy a Mészárosék Pali fia ólálkodik a lányuk körül és ettől irgalmatlan haragra gerjedt –  nem volt valami jó hírem Kátán már akkor se.  Egy este, amikor a próbáról jöttünk nagy összefogódzva – azt se tudtam, hogy fogjam a lányt és hogy a kardot, hogy jó legyen – kilesett bennünket és ahogy megálltunk már támadott is ordítva a kert felől: „hogy az anyám hétszentségit, ha nem takarodok a lánya mellől ki fogja ontani a belemet”!.Olyan 10 méterre lehetett tőlünk, amikor már rántott is elő valahonnan egy hatalmas disznóölő kést. Nem tehettem róla, de az én kardom volt a hosszabb…                                  

 

 

 

 

 

Pali minden este megitta a maga tejét, azután legtöbbször átbandukolt a Mátyás sörözőbe inni egy vagy két korsóval a másik italféleségből is. Kérdeztem is tőle, hogy bírja a gyomra azt, hogy tejre sört, hiszen tejre nem lehet szeszesitalt inni? Ő azt monda, tanuljam meg: inni mindenre lehet, csak mészre és karbidra nem!

 

 

 

 

 

Számomra a legemlékezetesebb eszmefuttatása az volt, amikor egy alkalommal kifejtette: „Nálunk mindenki csak venni akar a cseresznyés tálból, beletenni senki. Ezt az országot csak kirabolni akarják János, építeni, gazdagítani nem akaródzik senkinek! Képzeld el, az én vállalatom értem és a gépért húszezer forintot számláz óránként a megrendelőnek. Hát az isten szerelmére, hol hajtok én húszezer forintnyi hasznot óránként ennek az országnak.” 1976-ot írunk ekkor.

 

 

 

 

 

Kutyás Pali, ezek a mondataid azóta is többször eszembe jutnak. Miért nem hallgattak meg téged akkor a nagyokosok, miért csak mi, ott a földszinti szobában, a heverők szélén üldögélve.

 

 

 

 

 

A házak állnak, az utakon autók suhannak, a metró működik, a bitumenpályákon pattog a labda. És ti hol vagytok cimborák? Mi történt veletek három évtized alatt? De jó lenne egyszer összeülni egy napsütötte délelőttön a Sirató udvarán. Milyen szívesen hallgatnám, hogy mi a véleményetek erről a megfordult, átváltozó világunkról. Az öreg Berti helyét üresen hagynánk, hogy abból a másik világból letelepedhessen közénk. Sőt, egy korsóval a hidegebbikből oda letennénk elé az asztalra. Hogy megihassa a régi cimboraságra. Amikor már elmentünk.

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.