Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajnali vendég

2010.07.24

Kép Az ilyen hangot szokták hátborzongatónak nevezni. Az év második hajnalát tette rémületessé, a házban, ahogy felhatalmasodott a csendben. Egészen mélyről indult, és fájdalmasan emelkedett szomorú, vad, követelőző segélykéréssé, majd elvékonyodott mint egy baljóslatú fohász.

 

Biztos, hogy mindenki felébredt rá, de utánanézni a rettenetes hang eredetének senki nem mert. Ehelyett mereven, tágranyílt pupillákkal feküdt a takaró alatt, és azt sem kérdezte meg a mellette fekvőtől, hogy ébren van-e, hiszen tudta, hogy igen, hogy fülel, hogy találgat.

 

A lakók azt hihették, sebesült vad szabadult a városba, és az ő udvaruk valamely szegletében múlik ki az árnyékvilágból, vagy azt, hogy a tomboló emberi gonoszság egy áldozata menekült házuk oltalma alá és leheli ki lelkét kínok és keservek között, artikulálatlan üvöltést hallatva. Reggel kiderül – gondolták a takarók alatt, és igyekeztek visszaszenderedni a tudattalanba.

 

Mikor eljött a titokra fényt derítő világosság, a lakók végre kimerészkedtek meglátni honnan, milyen lényből szakadtak fel a hajnal szörnyű hangjai. – Ez egy farkas! – volt az első reakció, ahogy a hálóinges, pizsamás, köpenyes, melegítős ébredezők megpillantották a vendéget a lépcsőház hátsó üvegajtaja mögött.

 

-         Nem farkas ez, csak kutya! Honnan jött volna ide farkas? A filmekben is látni hasonló

kutyákat! – Hogy milyen filmekben, arra a hirtelen támadt izgalomban senki nem emlékezett, inkább bámulta a hatalmas jószágot, amint fel-le sétálva szemügyre vette közönségét. Gyönyörű rajzolatú, bozontos feje akkora volt, mint egy medvebocsé, belőle sárgászöld, bizalmatlan szempár világított az idegenekre. Nyakán fojtólánc, rajta biléta, azon szöveg.

 

-         Hivjuk az állatkórházat! Hívjuk az állatorvost! Hívjuk a rendőrséget! Hívjuk a rádiót! –

röpködtek az ötletek. Valaki viccesen még azt is javasolta, hogy várják meg, amíg keresni fogják a kutyát, és jutalom ellenében adják vissza a gazdájának. Egy időre meglesz a közös költség.

 

A tétovázást a másodikon lakó törékeny, fiatal orvosnő váltotta cselekvéssé. – Én megetetem – lépett első egy műanyag dobozkával, amiben illata után ítélve valamilyen pörkölt maradványai lehettek. Elfordítva a zárban a kulcsot, kisurrant az állathoz, ám az ügyet sem vetve a földi javakra, a résnyi nyíláson át beosont a lépcsőházba.

 

Erre a lakók szemvillanásnyi idő alatt eltűntek a színről. Jobbnak látták otthonaik védelméből latolgatni a lehetőségeket. A doktornő és a kutya magukra maradtak, aminek az állat részéről mindent felfaló barátság lett a vége, de a bilétát nem hagyta leolvasni és távozni sem szándékozott. Ezt barátságtalanná váló magatartással adta a félénk merészséggel próbálkozó jóakarója tudtára.

 

Ezalatt telefonok záporoztak a számbavehető intézmények felé. Ahol elérhető volt valaki, ott annyit tudtak, hogy nem rájuk tartozik az ilyesmi, ahová tartozott volna, nem volt senki.

 

Már úgy tűnt, hogy lakók a lakásokban, doktornő és kutya a lépcsőházban tölti eljövendő óráit, amikor egy fiatalember, lemerészkedve az emeletről, az újdonság erejével hatva kicsalta az állatot az utcára. Ő mondta meg azt is, hogy a ház népének szibériai szánhúzó ősök egy leszármazottjához volt szerencséje.

Kép

 

Az emberek a veszély elmúltával, telve a megkönnyebbülés jóleső érzésével, gyorsan lakásaik ajtaja mögé fordultak, elvégre fogytán volt a vasárnap. Talán nem is hallották, hogy közben a rádió bemondta segélykérő felhívásukat. Talán azt sem, hogy később még egyszer beszélt a kutyáról: a zaklatott állat megharapott valakit, és kérik a tulajdonost jelentkezzen az oltási igazolvánnyal.

 

 

 

 

A házban többet nem esett szó a hajnali vendégről. Talán, mert le kellett volna vonni  tanulságokat. És tanulságokat csak a mesében szokás levonni.