Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kutya egy világ

2010.07.27

Alex kutyám, a rendíthetetlen ambiciójú négerbarna vizsla sohasem ismerte meg a vadászás sokak által dícsért gyönyörűségét. Legfőképp azért nem, mert én sem, márpedig a sors az én sorsommal kötötte össze az életét.

 

Apja Deny, a fékezhetetlen kalandor, a drótszőrű német vizsla és anyja, a hírhedett hamisságú magyar vizsla, Lulu régesrég az örök csalitosban kergetik örök áldozataikat, mint ahogy a néhai testvérek is úgy tudom sorra elköltöztek a halványuló emlékezetbe az alomgazda Magyar bácsi után. Alex nem lett diadalittas vadász, nem lett hétpróbás kalandor és alattomban sem támadott meg senkit, de él! Kutyakötelessége a házőrzés. Egyszer egy kóbor patkány viszont kénytelen volt elismerni -–földi pályafutása utolsó tizedmásodperében -, hogy mégiscsak vérbeli vadászkutyával áll szemben.

 

Alex nem ismerte meg a szerelem gyönyörűségét sem. Kóborlásra nem volt lehetősége, magam pedig méltóságon alulinak tartottam, hogy kerítőnek csapjak fel kutyám érzelmi, de főleg biológiai igényeinek kielégülése céljából. Így aztán lehet, hogy nem volt igazán boldog, de igazán csalódott sem. Mit vadászat és mit szerelem! – az élet már csak úgy van kitalálva – szerencsére -, hogy amelyik ízébe nem kóstolunk bele, annak nem érezzük a hiányát sem.

 

Egyetlen valamirevaló szabadidős elfoglaltsága a labdázás. No nem a férfias futtbal, a divatos tenisz, vagy az előkelő golf, hanem egyszerű, bugyuta kutyalabdázás egy szétrágott, ócska, zöld gumilabdával a Víztorony alatti domb üvegcseréppel és más szeméttel bőven pszkított tisztásán.

 

A dolog abból áll, hogy én a világ minden égtája felé eldobálom a labdát, Ő meg robog szárnyalva csapódó fülekkel, már-már összeakadó lábakkal és hozza dübörögve. A szélrózsa minden irányából – oda se neki bokor, tüske, üveg vagy szemét – visszahozza a lábam elé és tekintetével jelzi, hogy újból dobassék el. Én pedig pöfeteg elégedettségeel nyugtázom,  hogy micsoda örömteli perceket szerzek a kutyámnak.

 

Vagy… És ha… Te szentséges Atya Úr Isten! Mi van, ha a kutya is azt hiszi, hogy Ő szerez örömteli prceket nekem? Ha azt hiszi, hogy az én hányavetségemet , amivel széthajigálom a labdát, Ő teszi rendbe azzal, hogy visszahozza. Hiszen közben hányszor várja el a hálás simogatást szolgálataiért, és hányszor akarka szétmarcangolni, ízekre szaggatni azt a rohadt labdát.

 

Eltérő jelzőrendszerünk miatt a titok örökre titok marad, már minthogy ki kivel tesz jót, hogy ki szerez örömet a másiknak. Ott a dombon kutya és ember viszonylatában jól van ez így. A természet törvényei ahogy összekötnek, úgy el is választanak bennünket egymástól. Elég, ha a szándék nemes. Hát a családban? Hát a társadalomban? Hát a történelemben? Én azt hiszem, te azt hiszed, ők azt hiszik. Pedig beszélni is tudnánk egymással. Méghozzá anyanyelvi fokon.