Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kutyabaj

2010.11.12

Alex kutyám a rövid szőrű német vizsla öntudatára ébredése pillanatától, a természete szerint, örökös perben, haragban állt a macskákkal. Lehet, hogyha érdekegyeztetésre került volna sor közöttük vagy diplomáciai kapcsolatfelvételre, akkor az ősi ellentét kibékíthető lett volna, ám a felek ettől mereven elzárkóztak.

A macskák – volt belőlük a szomszédos kertekben néhány – óvakodva surrantak, sandán osontak, vagy büszkén lépdeltek keresztül-kasul udvarunkon, ami ugyebár jogilag Alex felségterülete volt. A mi kutyánk ágaskodott, ágált ugatott, de hiába. A macskákban hamar tudatosult, hogy az ellenfél saját területére korlátozott a mozgásában, ezért veszély és következmény nélkül kóborolhatnak előtte kideríthetetlen céljaik felé. Pályájuk persze nagy ívben elkerülte a kutya szűkre szabott mozgásterét, még még akkor is Alex, a jóvoltomból, tartósabban távol volt a körlettől.

 

Kép

A fátyolos augusztusi napok egyikén, aztán tizenegy éves szervezete egyszer csak szétválaszthatatlanul összegabalyodott az elmúlás üzenetével. A mulandóság olyan támadást indított ellene, amivel szemben a küzdelem reménytelenné vált. Alex ott feküdt napokon át az udvar közepén – mozgásában immár nem korlátozva – régi kabátok között, szérumokkal teleinjekciózva a lét és nem lét határán. És, csodák csodája, nem jöttek a macskák. A nagy ellenfél magatehetetlenül hevert. Tirke - tarka bajszos bosszantói ember számára szokatlan tisztelettudással gubbasztottak megszokott kertjükben, tálkáik mellett vagy az alacsonyabb tetők hajlatain.

Egy hét múlva Alex még egyszer erőre kapott, de hamarosan eljött a nap, amikor már csak az életösztön tartotta benne kétségbeesetten utolsó állásait. Harci kedvének és kötelességtudatának maradék foszlányai is távozni készültek belőle, amikor az állatorvossal kimondtuk a  felmentő ítéletet, döntést a kegyes és gyors pusztulásról. Golyó által, a kétcsövű vadászpuskájából.

Egy gépkocsi csomagtartójában tette meg Alex a végtelen út első kilométereit Isten kegyelmét sóhajtó ligetei felé. Azután túl a város határán, ahol a mezők és a fák derűs foltjai ölelkeznek, kétcsövű puska  dörrenése jajdult  visszhangzóan a távolban legelésző bárányok felé. A házőrzőként élt vadászkutya ekkor ismerte meg, egyetlen múló pillanatra, a vadászfegyver hangját.

Mielőtt a pillanat bekövetkezhetett volna, úgy mentem el, jó távolra tőle, hogy nem láthatta a kocsi takarásában, hogy milyen irányba megyek. Messzire voltam onnan, ahol félig ült, félig feküdt, borzasztó állapotban. Szeme már a semmibe nézett. Amikor eldördült a lövés akkor mégis hirtelen, abban az ütemben, egyetlen fejfordulattal felém emelte a tekintetét. Tévedhetetlenül. mert utolsó szívdobbanásai tudatták vele, hol vagyok. Pedig olyan távolra a kutyák már nem látnak el. Csak az ösztönük vezérel. Éreztem, hogy utoljára rám néz, hogy keres, hogy vár. Mert hát hol lehetek ebben a nagy bajában én, akihez annyira ragaszkodott, akiben annyira bízott egész életében? Még egy halk hangadás és nem volt többé. De remélem, hogy egyszer, valahol az idő és a tér végtelenjeinek találkozásnál ott fog várni és lőtt sebnek nyoma sem lesz a nyakán. 

 

Amikor hazaértem, felerősödő önkívületben, rám zúdult egy múlni nem akaró zokogás. Alex elárvult körletének kellős közepén akkor már egy girhes, vöröses szőrzetű kismacska görnyedt az eltávozott ételes edénye fölé és egykedvű nyugalommal eszegette a maradékot, ami ottmaradt utána.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

zsotza04@gmail.com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2010.11.21 11:29)

A Facebook-on olvastam,hogy vannak újabb történetek. Nagyon nehéz mit mondani....olyan súlytalan minden szó ilyenkor. Emlékezni érdemes az együtt töltött szép időkre. Köszönöm a történetet! Vígasztaló kézfogással olvasója: Zsotza