Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megfogyatkozás

2010.08.25

Tudjátok az ember hajlamos azt hinni, hogy a rossz dolgok másáokkal előfordulhatnak, de vele nem. Kezdve a nyagy tragédiákkal – anyám halála volt ilyen – befejezve a zseblopással, vagy kisebb-nagyobb rászedésekkel. Megnyugtatlak benneteket, hogy engem háromszor  zsebeltek, egyszer buszra szálltomban halottak napja előtt, egyszer vonaton, indulásra várva a mögöttem lógó zakó belsőzsebéből – ezek pénztárcás esetek voltak – egyzer meg vaillamoson leszálltamban a mobil telefonom bánta a sietségemet. És egyzer vettek palira a Nyugati pályaudvaron, de emlékezetes módon. Jöjjön az eset, hogyan esett?  

 Kép 

Idejét nem tudom mikor ültem be fél órával indulás előtt a vonatba, de ezen a délutánon, haza, akkor még Debrecen felé így alakult a dolog. Persze ha előre láttam volna a következményeket, biztosan az utolsó percet választom, ami viszont sosem volt szokásom  három évtized rendszeres utazásai során. Akkor szegényebb lennék egy tapasztalattal, de gazdagabb maradtam volna 560 forinttal. Ennyire hagyta magam levágni! Igen, igen, egy szélhámos által! Csak ne képedjetek el, ez van! Illetve volt.  Életemben először fordult elő velem, de előfordult. Átvágtak, bepaliztak, lenyúltak, hogy szakkifejezésekkel jellemezzem a történteket. És akkor mi van – rántom meg a vállam így utólag – a tanulópénzt erre nézve is meg kell fizetni egyszer.

 

Szóval a dolog úgy esett, hogy ott üldögéltem az egyelőre árnyékkal fedett vonatfülkében a Nyugati pályaudvar csarnokában és épp újságjaimat rendezgettem, amikor egyszerre nyílt a tolóajtó és egy tetőtől talpig jólöltözött, tetőtől talpig szimpatikus harmincas éveiben járó úr toppant be rajta enyhén feldúlt állapotban.

 

-         Tovább utazik Hajdúszoboszlónál? – kérdezte szaporán szedve a levegőt, ami izgalomtól,

de sietségtől egyaránt lehetett.

-         Igen – válaszoltam, de nem tudtam mire vélni a megszólítást.

-         Jaj, de jó – így ő – segítsen már ki uram Szoboszlóig 430 forinttal. A metrón

elvesztettem a pénztárcámat, és nem akarok jegy nélkül utazni. Hajdúszoboszlón az állomáson vár a családom és odaadom a pénzt.

 

Ezt hallván átvillant az agyamon, hogy milyen szörnyű lehet, ha valakit a rossz sorsa elvág attól a lehetőségtől, hogy hazautazzon, hogy visszatérjen megszokott környezetébe a szerettei közé! Mi lenne – gondolta tovább – ha ő szorulna ilyen segítségre? Milyen jó lenne, ha valaki – ahogy ezt most majd ő is teszi – segítene rajta. Már nyúlt is a pénztárcájáért. Pontosan kiszámolta az összeget a szorult helyzetbe jutott utastársnak, aki tovább kérdezett:.   Erre a vonatra helyjegy is kell? – Nem baj, legfeljebb helyjegyet nem veszek, azt 

megpróbálom elintézni a kalauzzal. Vagy esetleg…

 

Igen, adtam még további 150 forintot az ismeretlennek, és sovány vigasz így utólag, hogy 20 forintot – csak semmi nagyvonalúság – még vissza is kértem. Közben fülketárs érkezett, a helyét keresgélte, és e közjátékkal a gyanakvás, még ha lett is volna bennem, úgy elszáll, mint sebtében vett hamburgerek illata a csarnok vasszerkezete felé.

 Kép

És akkor belémnyilalt a gyanú: vele kellett volna menni a pénztárhoz – idő még lenne rá – és megvenni neki a jegyét, biztos, ami biztos. Erre fel le is léptem a vonatról – a 13. vágány ott van egy lépésre a pénztárak csarnokától, hogy végigpásztázzam a helyzetet.

Hát nem, a talpig jólöltözött, becsületesképű károsult fülkelátogató nem ált a jegyért várakozók között a pénztáraknál. Én persze vissza a vonatra, végig nézni a szerelvényt. Persze  nem volt a vonaton sem!

Hogy Hajdúszoboszlón, leszállás közben? Ugyan, dehogy! Várakozó család sehol, ember is alig. Csak a hatalmas üdülőszálló mosolygott távolból a Debrecen felé kigördülő szerelvényünk után.

Micsoda alakítás? – gondoltam, mikor a tehetetlenség dühe már csillapodni kezdett bennem. – Ezt kitalálta! Pontos összeg, pontos mese, hibátlan előadás. Sietős, ijedt lihegéssel. Bepróbálva rendesen  Hozzá megnyerő külső! Ha naponta 3-an, 4-en megszánják, már nem lehet szegény ember! –

Miért,  – filozofálgattam tovább – az jobb lett volna, ha lefúj gázzal vagy egyszerűen fejbevág, elveszi a pénztárcámat mindenestül és eltűnik a tömegben? Aztán csak Hajdúszoboszlón tértem volna magamhoz a személyzet aggódó élesztésére – próbáltam menteni lúzerségemet.   

Az is lehet, – újabb önvígasztalás, szociális elemekkel tarkítva – hogy kint éhező gyerek és lassan elfogyó feleség várta, sikerül-e apunak a mutatvány? Azóta pedig boldogan kacagva sietnek az ABC felé: - Nahát, tényelg elhitte azt a Hajdúszoboszlót…?

Ha még két megálló lett volna és nem mindjárt Debrecen meggyőztem volna magam, hogy kérem a felvételemet a Máltai Szeretetszolgálatba. Érdemeim elismerése melett  De készülni kellett a leszálláshoz. Ötszázhatvannal megfogyatkozva. Az eset sok éve volt. Amikor 560-ért még le lehetett utazni Hajdúszoboszlóra

Kép

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.