Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hány állomás az élet

2010.11.09

 

Nem tudom mikor lehetett, de rengeteg utazásom – csaknem kizárólag belföldi – egyikén hirtelen belémötlött egy gondolat, ami aztán valóságos belső m onológgá forgolódta ki a magát az agyam tekervényei között. Nagyjából ilyenné!

 

       

„Próbáltad-e már akár csak nagyjából megsaccolni, hogy eddigi életed során hány állomáson, pályaudvaron fordultál meg? Amikor kíváncsian, a várt útjaidra indultál, és amikor örömöddel vagy csalódásoddal, netán bánatoddal visszatértél ugyanazokról. Megszámlálhatatlan. Mert az egész élet indulások és érkezések furcsa, egyszerre komikus és tragikus közjátékának tűnik néhanapján, aminek állomások, pályaudvarok a fordulópontjai.

 

Ahol te valósággal eltűnsz az emberáradatban, parányi porszem vagy csupán, senki nem vesz észre, miközben érkező és induló szerelvényekről konganak mesét fejed fölött a csarnokok vas treverzei. Hallod? A késni fog, de emez pontosan indul, és vigyázz, mert melletted robog be a következő. Hát hova is indulsz, és főleg milyen reményekkel?

 

Csak nem apa és anya visz újra Balatonszárszóra, Zamárdiba vagy Fonyódra? Talán diákkori szerelmeddel indulsz Szegedre megnézni a Tragédiát? Esetleg már megint valami ifjúsági táborba indulsz azzal a hittel, hogy megváltod a világot, holott nemsokára be fogod látni, a világ eredendően megválthatatlan. Mert ha nem az lenne, már rég megváltották volna. A felismerhetetlenségig.

 

És az a kisfiú ott az ablaknál a kívül vágtató tájak árnyékával az arcán? Ja, hogy 26 éves is elmúlt, és egy irányba már aligha indul a vonatuk… Pedig milyen kár…

 

Nézd, az a piros vonat meg vizsgákra készülődik veled a kora reggeli verőfényben, aztán meg a téli najnal ködös derengéseiben, hogy pótolhasd, amit akkor régen elmulasztottál. De pótolható-e egyáltalán valami is: Mert az a vonat, aminek jó esetben esetleg a lámpáit látod eltűnni ott messze a fordulóban, az végérvényesen elment. Nélküled. És te milyen végcél felé vennéd az irányt?

 

Figyeld! Gyülekeznek köréd az állomások. Hatalmas csarnokaikkal, egykedvű üvegtábláikba zárkózottan. Meg a kis várótermeikkel, ahol a régesrégi padon, aminek még öntöttvas a lába alszik egy ember. Olyan, aki valahol, valamikor belebotlott saját sorsába, és azóta nem tudja visszanyerni az egyensúlyát.

 

És a peronok örökös nyüzsgése. A gyermektől elszakadni alig tudó anyákkal és az anyákról oly könnyen elszakadó gyerekekkel. Itt katona integet az ablakból, amott az a magányos nem integet senkinek és neki sem integet senki. Talán vár. Az újabb várakozás reményére.

 

Ugye telente szoktad látni a varjúcsapatot? Gondoltál már rá, micsoda igazságtalansága a természetnek, hogy ők százötven évig is elélnek, te meg mire belejönnél, már vége. De lehet, így van jól. Talán százötven év alatt se tudnál megváltoztatni semmit. Magadban sem és körülötted sem. Csak járnád a pályaudvarokat, meg az állomásokat, mint azok a fekete madarak. És abban bíznál, mint ők: hogy jön valami váratlan, valami kedvező fordulat.

 

A sínek a végtelenből tartanak feléd. De hol van vége a végtelennek? Ott, ahol állsz, a cipőd orra előtt? És hol kezdődik? Az első elszalasztott lehetőségnél, ami úgy kacagott feléd, mint a jelzőrendszer szrénhangja a vágányok mentén.

 

Lehet, hogy át kellene alakítanod az állomásaidat. Valami fogadóképesebbre, virágosabbra, nagyobb távlatokkal a menetrendi táblán. Közelebb hozva néhány messzeséget, és távol tartva sok mindent, ami eddig közel volt. De mennyit hozva az egyikből, és mit tartva el a másikból? Soha nem tudnád megmondani. Ettől olyan huzatos az élet.

 

A sín érkezést kattog megint. Valamit idehoz a távol. És indul tovább. Jó lenne, ha közelebb mennél. Le ne maradj! Az indító már leindult a szobácskából a vágányok felé. Nála a tárcsa…”

 

Közben megérkeztem. Az állomáson mindenki vagy érkezett vagy indult vagy várt. Valki fontosat. Az embernek sose jó ott, ahol van. Nem mintha  bárhol más lenne. Mert mindenhova önmagát hurcolja.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

zsotza04@gmail.com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2010.12.27 14:39)

Nagyon jó,és erős írás! Számomra ez a kulcs-mondat: >>"Az embernek sose jó ott, ahol van. Nem mintha bárhol más lenne. Mert mindenhova önmagát hurcolja."<< Köszönöm!