Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Angyali üzenet

2013.12.23

zrinyi-utca.jpg

Úgy korrekt, ha előre közlöm, a címben szereplő angyal  nem égi lény, hanem nagyon is földi és döntő érdemei vannak abban, hogy újságíró, pontosabban írogató ember lettem.

Igen, ennek az írásnak az angyala Angyal Sándor (pontosan dr.Angyal Sándor, a Kelet- Magyarország, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei napilap valamikori főszerkesztője) az ő üzenetéről akarok mesélni, mert akkor igencsak magvas volt és tanulságos a jövőt illetően.

 

Mert hogy lettem újságíró, a pályamódosítás „25. órában”, 45 éves fejjel Mátészalkán és hogy lett ebből Angyali üzenet és írogatás azóta is, ameddig az élet megengedi.

Szóval Mátészalkán éltem, 1989-et írtunk, tanácselnökünk Kövendi Lajos súlyos beteg volt, Kárpáti Tibor helyettesítette, de jól! Jó szándékkal, tiszta szívvel és tiszta kézzel. Olyan időket éltünk akkor már, hogy a változások szele befújt az ablakon, de akkor ezt még nem gondolta komolyan senki, hiszen hogy merte volna komolyan gondolni? Pedig a dolgok, már kezdtek mozgásba lendülni…

 

Akkor bementem Kárpáti Tibihez és azt mondtam neki: Tibor! Ahol két tégla van az országban egymáson, ott újságot csinálnak – például még TSZ-ek is – csináljunk mi is egy városi lapot! Ő azt mondta, csináljunk, de ne kapkodjuk el a dolgot! Megbeszélte Kövendi Lajossal, majd azt mondta, a város augusztus 20-án lesz húsz éve város, erre az alkalomra adjunk ki egy lapot, egy amolyan mutatvány újságot, aztán majd meglátjuk! A szalkai közélet aktívabbja kigondolt témákat, ebbe az ünnepi és egyelőre egyetlen számba, nagyjából fel is osztották szerzőkre, de azt kikötötték, hogy profi újságíró szerkessze, mondjuk a Kelet-Magyarországtól valaki. Lehetőleg olyan, akinek van Mátészalkához valamilyen kötődése.

 

Nem kellet sokáig keresgélni: Ésik Sándor a Keletnél mátészalkai volt! Már csak látogatóba járt haza, de sűrűn! Emlékezetem szerint hetente. Megkerestük, elvállalta és már indult is a munka, hogy jeles napra megjelenjen a Szalkai Szó. Úgy lett!

 

Rám három téma megírása esett: egy riport Kövendi Lajossal, egy portré Ági néniről Szabó Tibornéról, a Zalka iskola tanárnőjéről, a városi gyerekkultúra „anyjáról”. A harmadik témára már nem emlékszem. Piszok meleg nyár volt és én sűrű szentségelések közepette írtam hol a nevelt lányom, Zsuzsa szobájában, hol a teraszon, hogy teljesítsem a három vállalásomat. Közben fogadkoztam, hogy csak egyszer érjek e három iromány végére, többet nem írok le egyetlen mondatot se, ha csak nem a munkához tartozik, azaz nem kötelező. Aztán ez lett belőle….

 

Mert az újságot kiértékelni eljött Ésik Sanyi a tanácsülésre és közölte az észrevételeit. Elmondta, hogy jó volt együtt dolgozni az amatőr szerkesztőség amatőr újságíróival, akik derekasan tették a dolgukat. Sőt, közülük egy  – lépett ki „oldalt” a mondandójából –  az ország bármelyik lapjánál megállná a helyét hivatásos újságíróként is. Ez a valaki: Réti János. Olyan büszke „írástudóságomra” azóta sem voltam, hiszen Ésik Sanyit nagyra tartottam és általa „megszólított” a kamaszkori álom! Hogy újságíró legyek, ha „nagy leszek”!

 

Szó, ami szó, alig egy év múlva, 1990 tavaszán már a Kelet – Magyarország főállású újságírója voltam! Hamarosan öt év ingázással Debrecenből, majd következett a Hajdú-Bihari Napló és rá 12 évre bizony már a nyugdíj. De az írás megmaradt nekem, amiért azóta is hálás vagyok a sorsnak.

 

De vissza a „Kelethez”! Úgy kezdtem a profi pályámat, ahogy illik, illetve illett akkoriban:  havi értekezleten, Nyíregyházán. A főszerkesztő, Angyal Sándor köszöntött, bemutatott a kollegáknak, mondott néhány jó szót rólam és ellátott néhány mondatnyi tanáccsal.

Meg is érkeztem, talpig ünneplőben, lementem az alagsorba, a klubba, ahol már ott ültek a leendő kollégák. (Már, aki nem volt eseményen.)

Megilletődött voltam, talán még lábat is töröltem mielőtt beléptem volna a „csapat” összejövetelére, az értekezlet szentélyébe, ahol már ott ült Pál Géza, Marik Sanyi, Balogh Géza, Karap Nellike, Cservenyák Kati, Szőke Jutka Balogh Józsi, Seres Ernő, Nagy István Attila és a többiek

 

Az a bizonyos „Angyali köszöntő” akkor és ott hangzott el! Nagyjából így: – „János, ha gyengét találsz írni, netán rosszat, esetleg hibázol – nevet írsz el vagy beosztást – azt meg fogják bocsátani neked a kollégák. De ha jót írsz, netán sikerest, azt soha! –

 angyal.jpg

Úgy lett. Ha nem is szó szerint, de intelme közel járt a teljes igazsághoz. Mert amikor a fél megye, - ha nem az egész – kacagott valamelyik glosszámon, vagy lábadt éppen könnybe a szeme egy tárcám hatására, akkor reggel, néma csend volt a szerkesztőségben. De amikor, mondjuk Széna elvtársat Szalma elvtársnak tituláltam valamelyik TSZ elnökeként, akkor már a folyosóvégi csapóajtóból kiabálta a korai érkező, hogy mindenki hallja: „hallom helyesbítened kell?!”

 

Akkor tanultam meg, hogy aki a nyilvánossággal kokettál (tanár, színész, műsorvezető, újságíró stb.) annak a féltékenységgel és a kárörömmel együtt kell élni. Ahogy erre Angyal Sanyi (aki később „Aranytollas” újságíró lett, megérdemelten) akkor nagyon érzékletesen utalt. Mert kimondta…